Aktualitások
Nyomtatásban megjelent Nem sorköteles címmel az Élet és Irodalom 2005-01-14-i számában.
Azt tartja a mondás, hogy az az alkotás és az a szellemi vagy ipari termék a valóban sikeres, amit már hamisítanak is. De ugyanilyan sikeresnek lehet tekinteni azt is, azt a helyzetet is, amikor egy népszerű gondolatot, egy támogatott eszmét, egy bevált megoldást más összefüggésben is használnak. Az általános hadkötelezettség eltörlésének esetében mindkettőre van példa. Ha tehát másból nem is, mindebből tudható, hogy az önkéntes haderőre való áttérés gondolata és gyakorlata egy sikertörténet.
De nézzük meg az első esetet. Az általános hadkötelezettség eltörlésének rendszerváltás utáni történetét máris hamisítják. Ma már minden parlamenti párt azt mondja, hogy mindig az eltörlés mellett állt, csak – különböző okokból – korábban nem tartották elérkezetnek erre az időt. Ez valóban így volt, hiszen ha máshonan nem is, de a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának (HEL) rendezvényein kinyilvánított párt-nézetekből ez pontosan tudható. Ugyanakkor az átállásra vonatkozó tényleges akarat szempontjából nézve mindez sem a jobb, sem a bal, sem pedig a liberális oldalra vonatkozóan nem igaz. Hamisítja az általános hadkötelezetség eltörlésének történetét a Fidesz, amely a rendszerváltás után, elsődlegesen 1993 után és a Fidesz-kormány időszakában mindent megtett a sorozott hadsereg fenntartásáért. Ugyanez a helyzet az MDF-fel, azzal a különbséggel, hogy az MDF még a rendszerváltás időszakában sem volt sorozás ellenes. Hamisítja a történetet az MSZP, amely egészen 2002-ig csak kétértelműen és megfoghatatlanul tudott nyilatkozni ebben a kérdésben. De hamisítja a történetet az SZDSZ is, amely a rendszerváltás ideján elfogadta a sorkötelezettséget, majd egészen 1998-ig megosztott volt ebben a kérdésben. Megmosolyogva mondom, hogy következetesen és szilárdan egyedül a MIÉP és a FKgP tartott ki nézetei mellett. Igaz, az általános hadkötelezettség megtartását támogató nézeteik mellett. Az is igaz, hogy a kisgazdák néha elgyengültek, és az általános hadkötelezettség eltörlését 1000 év, sőt 100 év elteltével azért el tudta volna képzelni.
A másik hamisítás is szembetűnő. Ez az általános hadkötelezettség eltörlésének más „összefüggésekben” való használata. A jobboldal mind a mai napig azt hirdeti, hogy a sorozott hadsereg a nevelés hasznos intézménye, a nemzeti identitás kialakításának meghatározó szintere, a hazafias nevelés elengedhetetlen része, amely férfivá teszi a puhánnyá vált ifjúságot, és amely nélkül védtelen marad az ország. A lelketlen „zsoldosok” nemzeti érzés nélkülek és csak jelképes ország-védelemre képesek. Ismert nézeteik mentén fogalmazták meg a katonaviselt ember ideálját és a nemzetőrség ködös gondolatát. A liberális párt-oldal a demokratikus berendezkedés részének, a civil kontroll megvalósítójának és az 1956-os hagyomány továbbvivőjének tekintette a kényszerkatonaságot. Emberi jogi szempontból fontosnak tartotta a sorozás megszüntetését, de az átállásból származó – tegyük hozzá hamis – gazdasági okokat az emberi jogi érvelés elé helyezte. A baloldal a sorozott hadsereg fenntartásában a társadalmi szolidaritás és egalitárius elv – a gyakorlat által szintén nem visszaigazolt – érvényesülését látta. Mindebből látható, hogy az önkéntes haderőre való áttérés folyamata hányféle eszemei és gyakorlati hamisítássál terhelt.
Ebben a többféleképpen hamisított folyamatban volt jelent a HEL. Azt kell örömmel megállapítani, hogy fennálláásnak tizenegy éve alatt küzdött a hamisítások ellen és küzdelme egyértelmű sikert hozott. A HEL története – és tegyük hozzá, hogy egyben az Alba Kör, a Bokor bázisközösség ezirányú története, – sikertörténet. A Farkas Henrik vezette HEL emberi jogvédő és civil mozgalmi, Nyugaton is ritka, Keleten pedig még ritkább sikertörténete. Ennek a sikernek egyik legfontosabb összetevője a HEL koalíciós kötési képessége volt. Koalíció belül és koalíció kívül. A HEL integrálta a hadkötelezettséget ellenző pacifista, katonai, emberi jogi és politikai megközelítéseket. Kifelé pedig az éppen regnáló kormány, honvédelmi tárca és az aktuálisan a hadkötelezettséget ellenző pártokkal próbált szövetséget kötni. Szövetségkötési taktikáját kizárólag a kényszersorozás támogatásától vagy elutasításától tette függővé. Ebbe a racionális és világos szövetségkötési, ha tetszik pragmatista stratégiába olykor disszonáns hangok is kerültek (állami kitüntetés elfogadása, pártpolitikai rendezvényeken részvétel, hadsereg jövőjére tett javaslatok), de alapvetően a dolgok rendjén mentek.
A koalíciókötések azonban belső és külső problémákat is hoztak. Sohasem lehet ugyanis teljesen áthidalni a pacifista és katonai valamint civil és pártpolitikai ellentéteket. A pacifista HEL-tag számára hadkötelezettség eltörlése olyan részcél lehet csak, amelynek megvalósulása után nem a hadseregmentes Magyarország időszaka köszönt ránk, hanem csak egy olyan korszak, amelyben a gyilkolásra jobban felkészített hadserege lesz az országnak. Olyan hadsereg áll fel, amely az ország vélt érdekeinek immár külföldön is fegyverrel tud érvényt szerezni. A katona HEL tagok számára pedig szintén egy rész cél valósul csak meg, hiszen a rendszerből csak a sorkatona került ki.
A koalició kötések során kudarcok is érték a HEL-t, hiszen egyes civil szervezetek átálltak a hadkötelesek oldalára. De nem sikerült semmilyen koalíciós egyezségre jutni a történelmi egyházakkal, amelyek Magyarországon sajnos úgy látszik, hogy megmaradtak a militarizmus talaján.
Végül talán az ügy legfontosabb koalíciókötési kudarcról szeretnék szólni. Nevezetesen arról, hogy miként történhetett meg az, hogy a rendszerváltás után tizenöt évig kellett arra várni, hogy most ünnepelhessünk. Legfőképpen arról kell elgondolkodni, hogy a lakosság és a szavazópolgárok miért nem tódultak a HEL-be, miközben a férfiak, az apák és a fiúk kényszerkatonák voltak, amikor a nők, az anyák és a lányok félévekre elveszítették hozzátartozójukat. A támogatottság, a tömegbázis, a mozgalmi aktivisták hiányoztak, amiért persze nem elsődlegesen a HEL a felelős.
Végezetül, szintén egy ismer mondást szeretnék idézni. A vereségnek, legyen az politikai vagy sportvereség, mindig a vezetőt, a kampányfőnököt ill., az edzőt teszik felelőssé. Mert a vereségnek egyetlen egy felelőse ill., gazdája van. A győzelemnek viszont sok gazdája akad. Az egész párt és az egész focicsapat egyaránt magáénak tulajdonítja és tudhatja a sikert. Úgy gondolom, hogy az általános hadkötelezettség eltörlése, annak közjogi rendezettsége nagy közös, társadalmi, politikai és civil mozgalmi siker. Fontos, de már lényegtelen hogy ki miként akadályozta ennek a sikernek a létrejövetelét. A lényeges, hogy ez létrejött, örvendetes, hogy mindenki úgy gondolja ma már, hogy mindig is így akarta, hogy a sikernek mindenki a gazdája. Ettől válhat valóban véglegesség (legitimmé) a döntés és válik remélhetőleg visszafordíthatatlanná. Az új helyzetben teendő azért persze még akad bőven pacifista, katonai, emberi jogvédő és politikai oldalon egyaránt. De a közösen elért eredmény oly jelentős, mondhatnám történelmi, hogy most álljunk meg és ünnepeljünk.
