168 Óra -
Buják Attila
Nem felvételizik a gyerek, azt mondja, egy évet kivár. Te megőrültél? - sápadok. Úgy berántanak, mint a sicc. Majd észbe kapok: gyerekség - le vagyok maradva egy brosúrával. Le vagyok szerelve, vége. Ő az első, a szerencsés, az áldott nemzedék.
Igaz, csak miniszteri rendelettel - törvény még nem szól róla, így elvileg helyreállítható -, megszűnik a sorkatonaság. Ahogy mondják: "szünetelnek a behívások." Politikai prüsszögések még vannak, a Fidesz "nem tartja időszerűnek" (Simicskó), de ez már csak sunnyogás. Nehéz ennyi igénynek egyszerre megfelelni. A fiatalokénak, akik rühellik a prófétaságot, az idősebb csúzos, reumás hazafiasoknak, trianonitáknak, akik szerint nem árt a gyereknek az az egy év, legalább megtanul cipőt pucolni, nadrágot élére hajtani. Nehéz a nagy néppártok sorsa. Aki mindenkinek tetszeni akar, annak semmi sem időszerű.
Olyan csöndben, döglődve múlik ki az általános hadkötelezettség - nem túl régi - intézménye, ahogy a társadalomra rátelepedett a 19. században (1868-ban). Ennyi volt? Minden hiába volt? Keserves harcunk érettségi előtt, amikor mindenki kétségbeesve kereste a felmentéshez vezető kiutat. Álmodozott, ismerősöket hajkurászott, belgyógyásznál, idegorvosnál kilincselt, a szünetekben röpködtek a kiagyalt "biztos fogások", tuti tippek, a három hétig zabált vagy belélegzett összezúzott krétaporról, amely heveny mérgezéshez vezet, és tönkreteszi a tüdőt, a nagy műgonddal, önkínzással kitenyésztett gyomorfekélyek, az éjszakákon át kétségbeesetten tanulmányozott pszichiátriai szakmunkák, amelyekből potens, virulens fiatalemberek próbálták kisilabizálni a kitörőfélben lévő skizofrénia csalhatatlan jeleit. Szimulált epilepsziás tünetek. Gyanús összeesések. Hogy a végén egy borús, tavaszi délutánon, kezünkben a papírral én, a Soós, a Kovács, a Csorbai meg a Nagy Péter betámolyogjunk a kiegészítő parancsnokság katonai vizsgálójába, ahol lemértek súlyt, magasságot, vérnyomást, nagy műgonddal megnyomorgatták a herénket, majd ránk ütötték a pecsétet. Alkalmas. Szomorú végjáték volt ez. Egy Mohács.
De a gyerek már nem lesz katona, fene a jó dolgába. Mellesleg a teljes lakosságot, az egész társadalmat mozgósító milliós tömeghadsereg intézménye valószínűleg epizód a történelemben. Hérodotosz szeretett egymillió perzsával dobálózni, de a háborúnak, a társadalmilag szentesített gyilkolásnak minden korban megvolt a hiteles, profi szakemberállománya. A harcos kaszt. A zsoldosok. A szakértők. A janicsárok. A légionáriusok. Wallenstein zsoldos ölészeti iparvállalkozói. A világ újra efelé halad. A demokratikus katonacivil eszméje szétázott a "nagy háború" (az első) lövészárkaiban. Egyébiránt a tömegkatonaság a korai liberális állam demokratikus egyenlősítő gondolata volt. Mindenki adózik, mindenki katonáskodik, családok a légópincében. Nincs felmentés. Dehogy nincs.
Másrészt a hadsereg sosem volt a demokrácia kohója, olyan országban különösképp nem, ahol évtizedeken át úgy szólította alantas a felettest: "alázatosan jelentem." Ahol karcer, kurtavas, kikötés, a legváltozatosabb kínzás és erőszak jelentette a rendszer alapjait. (Sőt, néha "felkoncoltatás".) De ott sem, ahol szívatás, fókázás, pokrócozás, kopaszok gyötrése, kínzása szolgáltatta a népi ízeket. Ahol éveken át nem lehetett felderíteni a titokzatos fegyverbaleseteket. Ilyen ügyekben nyomozni is tilos volt.
De a fiam már nem lesz katona.
Bármilyen rossz és igazságtalan intézmény volt a kötelező sorkatonaság, volt idő, amikor a néptudatban a férfiasság szinonimájaként rögzült. Trianon után, amikor a diktátum 36 ezer főben maximálta a honvédség létszámát, a legtöbb falusi fiú önként jelentkezett, hogy "leszolgálja az idejét". Addig nem nősülhetett meg.
De a fiam már ne legyen katona. Inkább nősüljön, az se rosszabb.
Aki pedig azt hiszi, hogy az emberi természetből eztán kihal az ölni vágyás, a harciasság ösztöne, sétáljon be egy pesti military shopba, ahol műértő közönség előnyös áron vásárolhatja meg a hatástalanított (utóbb hatásosítható) géppuskát, aknavetőt, Wermacht-sisakot, vállról indítható rakétát.
De a csillag-, az atom- és a legkülönfélébb vegyi háborúk korában a katonaság szakma, mérnöki, informatikai tudomány. Szegény magyar békefenntartók, akik hajlandók elmenni a távoli és szörnyű Irakba, az ínség zsoldosai. Katonai szakiparosok, akik jobb autóért, telekért, befejezetlen családi ház miatt vágnak bele végzetes szolgálatukba. Azért ettől még - tévedés ne essék - ők a mi katonáink.
De a fiam ne legyen katona. Vége, oszolj.
Európában ne legyen háború, nem is lesz, és ha így van, ha ebben bízunk, és bízunk önmagunkban, vonjuk le a következtetést. Ne legyen hadsereg. Béke legyen. Csökkenő, leépülő, lassuló, kevéssé hatékony ütőerő, reumás, csúzos nyugdíjas tiszti állománnyal. Hívják ezt haderőreformnak.
Kedves Soós, Kovács, Nagy Péter, osztálytársak. Győztünk! Alkalmatlanok vagyunk. Lelépni!
