Magyar Hírlap -
Valki László nemzetközi jogász szerint a haderőreform nem szolgáltatja ki hazánkat egy váratlan külső támadás veszélyének
Érthető, hogy azok a parlamenti képviselők, akiknek a választókörzetében laktanyát zárnak be, vagy repülőteret szüntetnek meg, bírálják a haderőreformot. Ők ugyanis elsősorban választóik gazdasági és szociális érdekeit képviselik. Az azonban már kevésbé érthető, ha olyan tapasztalt politikus, mint Simicskó István, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának fideszes alelnöke attól tart, hogy a haderőreform megvalósítása esetén a honvédség nem tudja többé megvédeni az országot. „A szocialisták - nyilatkozta Simicskó a Demokrata című lap 33. számában - abból indulnak ki, hogy Magyarországot az elkövetkezendő tíz évben nem éri hagyományos értelemben vett katonai támadás.” Ezért szüntetik meg a területvédelmi erők jó részét, ezért döntenek például páncélos alakulatok felszámolásáról. "Minden ország - folytatta - a szomszédsága erejének megfelelően fejleszti a hadseregét, hiszen minden államra a közvetlen környezete jelenti a legnagyobb veszélyt.” Jó lenne tudni, hogy a szakpolitikus közelebbről mely államra-államokra gondolt. Hasonlóan nyilatkozott a Magyar Nemzet augusztus 15-ei számában a honvédelmi bizottság két fideszes tagja, Körömi Attila és Nyitrai András is. "Belső, ütőképes tüzérségi haderő híján - állították - az ország védtelenné válik a hirtelen lecsapó, külső támadással, agresszióval szemben.” Ők sem mondták meg azonban, hogy pontosan honnan várják a (váratlan) csapást.
Az általuk kifejezett aggodalom azonban nem megalapozott.
Először is Magyarország 1999-ben belépett a NATO-ba, amelynek tagjait közismerten még soha egyetlen állam sem támadta meg. Hagyományos külső agresszióval egyébként nemcsak a mostani koalíciós kormány, hanem - 1991 óta - maga a NATO sem számol.
Másodszor, Magyarország közvetlen környezetében ugyan pillanatnyilag még nincsenek NATO-tagok, a szomszédos államok közül azonban Románia, Szlovákia és Szlovénia 2004 derekán azzá válnak. Tőlük eddig sem kellett tartanunk, a jövőben pedig még kevésbé, hiszen a katonai integráció a fenyegetést nemcsak politikai, hanem katonai értelemben is kizárja.
Harmadszor, a környező államok közül csak Ausztria és Ukrajna nem csatlakozik a szervezethez. A semleges Ausztria nem kifejezetten agresszív természetű állam, de Ukrajnát se sorolnám a bennünket potenciálisan fenyegető hatalmak közé. A kezdettől fogva szoros együttműködésre törekedett a NATO-val, felismerte, hogy a Szovjetunió felbomlása után súlyos gazdasági helyzetén csak a Nyugattal való legjobb és legszélesebb körű kapcsolatok kialakításával segíthet.
Negyedszer, az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló, 1990-ben aláírt szerződés meghatározza, hogy a részes államok a szerződés Atlanti-óceántól az Urálig terjedő alkalmazási övezetében milyen maximális mennyiségben birtokolhatnak harckocsikat, páncélozott harcjárműveket, 100 mm feletti űrtartalmú tüzérségi eszközöket, harci repülőgépeket és támadó helikoptereket. A részes államoknak rendszeresen adatokat kell szolgáltatniuk haderejük szervezetéről, a fenti fegyverek mennyiségéről, beleértve azt is, hogy hány darab és hol található, amit a felek a helyszínen váratlanul ellenőrizhetnek. Hasonló célt szolgál az 1992-ben aláírt "nyitott égbolt” szerződés is, amely kölcsönös légi megfigyelést tesz lehetővé. Ilyen átláthatóság mellett a meglepetésszerű támadás lehetősége kizárható.
Négy évvel a NATO-ba való belépésünk és több mint egy évtizeddel az említett szerződések aláírása után előbb-utóbb túl kellene jutnunk azon a feltételezésen, mely szerint hazánkat valójában csak magunk tudnánk megvédeni.
