(Szent kötelesség, MH, 2004. április 1.)
Tar Sándor láthatóan kedvvel karolja fel a népszerűtlen ügyeket. Ez önmagában nem baj, sőt akár dicséretes is lehetne, de a hadkötelezettség eltörlése esetében, úgy látom, nem nagyon mérlegelte a különböző érveket. Tar szerint az alkotmány kimondja, hogy "a haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége". Csak a pontosság kedvéért, az alkotmány 70/H § (1) pontja a következőképpen hangzik: "A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége." Talán csak politikai ízlés dolga, de éppen azért nem szeretem, ha a "szent" jelzőt tetszés szerint aggatjuk rá politikai intézményekre vagy elvekre, mert így lehet a legkönnyebben kivonni őket a racionális vita hatásköre alól. Magyar állampolgárként szükség (azaz rendkívüli veszély) esetén kész vagyok az ország védelmében akár fegyveresen részt venni, de valahogyan nem gondolom, hogy a szombathelyi néhai Garasin Rudolf főfegyőrről elnevezett laktanyában 1983–84 folyamán kényszerből szerzett lövészi jártasságom komolyan hozzájárulhatna a NATO déli főparancsnoksága egységeinek a győzelméhez. Persze Tar számára nem ez a kérdés, hanem egyrészt az, hogy vajon megbízható-e a "pénzen vett hazaszeretet". Általánosságban bizonnyal nem, de ha szó szerint értjük, akkor az írónak már most is nagyon kell aggódnia. Szerepel a cikkben a következő mondat is: "Az átkosban a testvéri szomszéd népektől nem kellett tartanunk, mégis állandóan erősítettük hadainkat." Remélem, jól értem az első tagmondatban rejlő iróniát. Az átkosban kizárólag baráti népek hadseregei vonultak be egymás területére. Nehéz dolga is volt Csibi századosnak a fent említett laktanyában, amikor az osztrák hegyivadászok által képviselt katonai fenyegetés drámaiságáról kívánta meggyőzni a jórészt előfelvételis zászlóaljat. A második tagmondat pedig egyszerűen félreértés. A Magyar Néphadsereg volt köztudottan a leggyengébb és a legkevésbé felszerelt az egész Varsói Szerződésben, méghozzá nem Kádárék önálló politikája, hanem Moszkva tudatos elhatározása következtében. Az író azt is képes megkérdezni két nappal Románia és Szlovénia NATO-csatlakozása után, hogy nem kellene-e szomszédainkat is megkérni az általa "egyoldalú leszerelésnek", "önfeladásnak" tekintett politika átvételére.
Lehet, hogy hurráoptimista vagyok, de egyelőre nem látom felködleni egy ukrán vagy szerb invázió közeli veszélyét. A többiek pedig vagy a szövetségeseink, vagy azok szeretnének lenni. Tar azt is tudni véli, hogy "a közállapotok képlékeny volta" okán "máris tucatnyi hírszerző szolgálat" dolgozik nálunk "a világ minden részéből". Ha jól értem, főképp azért, mert innen "szemmel lehet tartani – és sakkban is – az egész térséget". Megkérdezném, pontosan melyik is az a térség, amit nem lehet ugyanolyan jól szemmel tartani Bukarestből, Varsóból vagy Ljubljanából. Berlinben és Bécsben is hemzsegtek a "szolgálatok" az átkosban, ahogy Bernben, Stockholmban és Lisszabonban is, kicsit korábban. Mindegyikük jófajta, élhető város volt és maradt. De ennek már tényleg semmi köze a hadkötelezettséghez. Meszerics Tamás
Budapest
