Tudom, nem mindenkinek kedve szerint való, hogy megint a hadsereggel foglalkozom, ráadásul egy sajátos hangot ütök meg, mentségemre legyen mondva, ez amolyan késleltetett foglalkozási ártalom, valaha benne voltam nyakig. Ami most kiváltotta belőlem a nyugtalanságot, az mégsem a nosztalgia, hanem egy napokban szemem elé került újságcikk, melyben azt olvastam, hogy egyre többen nem jelennek meg a sorozásra hívó idézésre, inkább kifizetik a szabálysértésért kiszabott büntetés alsó, ötezer forintos tételét. Az egyik interjúalany nyíltan bevallotta, arra vár, hogy 2005-ben eltörlik a hadkötelezettséget, addig pedig fizet, fizetett tavaly is, kibírja. A hadkötelezettség eltörléséről korábban már én is hallottam, de nem hittem el, mint ahogy mást sem, de eszembe jutott egy, ha jól tudom, az alkotmányban is szereplő tézis, mely szerint a haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége.
Ezek szerint már nem szent kötelesség, bár hazának egyelőre még haza, már amit nem adtak el belőle. Vajon hogy állnak ennek értelmezésével azok, akik erre nem foghatók, és hogy fogják fel azok, akik majd hivatásos zsoldosként szolgálnak? Nem hiszek a pénzen vett hazaszeretetben, mert tartok tőle, ebben az üzleti konstrukcióban ez is áruvá válik, és az a fizetett katona, ha egy az egységére 122-es tarackból kilőtt repeszgránát (RGM–2-es gyújtó, pillanat, hármas töltet) szanaszét fütyülő repeszeinek gyilkos záporában meggondolja magát, és felmond. Másfelől fennáll annak is a lehetősége, hogy átáll egy jobban fizető egységhez, vagy némi készpénzért alkalmas időben és helyen leteszi a fegyvert. Esetleg sokadmagával. Bárhogy nézem, ez egyoldalú leszerelés, ami kampányfogásnak nem utolsó, másfelől viszont egyenlő az önfeladással. Mert adott esetben (ismerős a kifejezés?) ki védi meg az országot? És egyáltalán miért kell nekünk állandóan defenzívában lenni?
Az átkosban a testvéri szomszéd népektől nem kellett tartanunk, mégis állandóan erősítettük hadainkat. Vagy ha mi "leszerelünk", nem kellene szomszédainkat is hasonló gesztusra megkérni?
A kérdésre a feleletet a jövő fogja megadni, a közelmúlt ismeretében azonban lehet találgatni.
Ez a nép évszázadokig katonanemzetnek hitte magát, és bár soha háborút nem nyert, de azért nem kellene előre megadnunk magunkat. Az sem kétséges, hogy elsőként fogjuk leépíteni a határokat, példát mutatva ezzel a korántsem ily serény Európának. Földrajzi adottságunk kulcsfontosságú, innen szemmel lehet tartani – sakkban is – az egész térséget. Ezért és a közállapotok képlékeny volta miatt dolgozik nálunk máris tucatnyi hírszerző szolgálat a világ minden részéből, vonzzuk őket, mint méz a darazsat. Ôk már tudják, amit tudnak, mi nem. Pedig már a költő is szégyellte magát, mikor feltette a kérdést: Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
A szerző író, rovata minden második csütörtökön jelenik meg.
