Nyomtatásban megjelent Nem sorköteles címmel az Élet és Irodalom 2005-01-14-i számában.

Azt tartja a mondás, hogy az az alkotás és az a szellemi vagy ipari termék a valóban sikeres, amit már hamisítanak is. De ugyanilyan sikeresnek lehet tekinteni azt is, azt a helyzetet is, amikor egy népszerű gondolatot, egy támogatott eszmét, egy bevált megoldást más összefüggésben is használnak. Az általános hadkötelezettség eltörlésének esetében mindkettőre van példa. Ha tehát másból nem is, mindebből tudható, hogy az önkéntes haderőre való áttérés gondolata és gyakorlata egy sikertörténet.

De nézzük meg az első esetet. Az általános hadkötelezettség eltörlésének rendszerváltás utáni történetét máris hamisítják. Ma már minden parlamenti párt azt mondja, hogy mindig az eltörlés mellett állt, csak – különböző okokból – korábban nem tartották elérkezetnek erre az időt. Ez valóban így volt, hiszen ha máshonan nem is, de a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának (HEL) rendezvényein kinyilvánított párt-nézetekből ez pontosan tudható. Ugyanakkor az átállásra vonatkozó tényleges akarat szempontjából nézve mindez sem a jobb, sem a bal, sem pedig a liberális oldalra vonatkozóan nem igaz. Hamisítja az általános hadkötelezetség eltörlésének történetét a Fidesz, amely a rendszerváltás után, elsődlegesen 1993 után és a Fidesz-kormány időszakában mindent megtett a sorozott hadsereg fenntartásáért. Ugyanez a helyzet az MDF-fel, azzal a különbséggel, hogy az MDF még a rendszerváltás időszakában sem volt sorozás ellenes. Hamisítja a történetet az MSZP, amely egészen 2002-ig csak kétértelműen és megfoghatatlanul tudott nyilatkozni ebben a kérdésben. De hamisítja a történetet az SZDSZ is, amely a rendszerváltás ideján elfogadta a sorkötelezettséget, majd egészen 1998-ig megosztott volt ebben a kérdésben. Megmosolyogva mondom, hogy következetesen és szilárdan egyedül a MIÉP és a FKgP tartott ki nézetei mellett. Igaz, az általános hadkötelezettség megtartását támogató nézeteik mellett. Az is igaz, hogy a kisgazdák néha elgyengültek, és az általános hadkötelezettség eltörlését 1000 év, sőt 100 év elteltével azért el tudta volna képzelni.

A másik hamisítás is szembetűnő. Ez az általános hadkötelezettség eltörlésének más „összefüggésekben” való használata. A jobboldal mind a mai napig azt hirdeti, hogy a sorozott hadsereg a nevelés hasznos intézménye, a nemzeti identitás kialakításának meghatározó szintere, a hazafias nevelés elengedhetetlen része, amely férfivá teszi a puhánnyá vált ifjúságot, és amely nélkül védtelen marad az ország. A lelketlen „zsoldosok” nemzeti érzés nélkülek és csak jelképes ország-védelemre képesek. Ismert nézeteik mentén fogalmazták meg a katonaviselt ember ideálját és a nemzetőrség ködös gondolatát. A liberális párt-oldal a demokratikus berendezkedés részének, a civil kontroll megvalósítójának és az 1956-os hagyomány továbbvivőjének tekintette a kényszerkatonaságot. Emberi jogi szempontból fontosnak tartotta a sorozás megszüntetését, de az átállásból származó – tegyük hozzá hamis –  gazdasági okokat az emberi jogi érvelés elé helyezte. A baloldal a sorozott hadsereg fenntartásában a társadalmi szolidaritás és egalitárius elv – a gyakorlat által szintén nem visszaigazolt – érvényesülését látta. Mindebből látható, hogy az önkéntes haderőre való áttérés folyamata hányféle eszemei és gyakorlati hamisítássál terhelt.

Ebben a többféleképpen hamisított folyamatban volt jelent a HEL. Azt kell örömmel megállapítani, hogy fennálláásnak tizenegy éve alatt küzdött a hamisítások ellen és küzdelme egyértelmű sikert hozott. A HEL története – és tegyük hozzá, hogy egyben az Alba Kör, a Bokor bázisközösség ezirányú története, – sikertörténet. A Farkas Henrik vezette HEL emberi jogvédő és civil mozgalmi, Nyugaton is ritka, Keleten pedig még ritkább sikertörténete. Ennek a sikernek egyik legfontosabb összetevője a HEL koalíciós kötési képessége volt. Koalíció belül és koalíció kívül. A HEL integrálta a hadkötelezettséget ellenző pacifista, katonai, emberi jogi és politikai megközelítéseket. Kifelé pedig az éppen regnáló kormány, honvédelmi tárca és az aktuálisan a hadkötelezettséget ellenző pártokkal próbált szövetséget kötni. Szövetségkötési taktikáját kizárólag a kényszersorozás támogatásától vagy elutasításától tette függővé. Ebbe a racionális és világos szövetségkötési, ha tetszik pragmatista stratégiába olykor disszonáns hangok is kerültek (állami kitüntetés elfogadása, pártpolitikai rendezvényeken részvétel, hadsereg jövőjére tett javaslatok), de alapvetően a dolgok rendjén mentek.

A koalíciókötések azonban belső és külső problémákat is hoztak. Sohasem lehet ugyanis teljesen áthidalni a pacifista és katonai valamint civil és pártpolitikai ellentéteket. A pacifista HEL-tag számára hadkötelezettség eltörlése olyan részcél lehet csak, amelynek megvalósulása után nem a hadseregmentes Magyarország időszaka köszönt ránk, hanem csak egy olyan korszak, amelyben a gyilkolásra jobban felkészített hadserege lesz az országnak. Olyan hadsereg áll fel, amely az ország vélt érdekeinek immár külföldön is fegyverrel tud érvényt szerezni. A katona HEL tagok számára pedig szintén egy rész cél valósul csak meg, hiszen a rendszerből csak a sorkatona került ki.

A koalició kötések során kudarcok is érték a HEL-t, hiszen egyes civil szervezetek átálltak a hadkötelesek oldalára. De nem sikerült semmilyen koalíciós egyezségre jutni a történelmi egyházakkal, amelyek Magyarországon sajnos úgy látszik, hogy megmaradtak a militarizmus talaján.

Végül talán az ügy legfontosabb koalíciókötési kudarcról szeretnék szólni. Nevezetesen arról, hogy miként történhetett meg az, hogy a rendszerváltás után tizenöt évig kellett arra várni, hogy most ünnepelhessünk. Legfőképpen arról kell elgondolkodni, hogy a lakosság és a szavazópolgárok miért nem tódultak a HEL-be, miközben a férfiak, az apák és a fiúk kényszerkatonák voltak, amikor a nők, az anyák és a lányok félévekre elveszítették hozzátartozójukat. A támogatottság, a tömegbázis, a mozgalmi aktivisták hiányoztak, amiért persze nem elsődlegesen a HEL a felelős. 

Végezetül, szintén egy ismer mondást szeretnék idézni. A vereségnek, legyen az politikai vagy sportvereség, mindig a vezetőt, a kampányfőnököt ill., az edzőt teszik felelőssé. Mert a vereségnek egyetlen egy felelőse ill., gazdája van. A győzelemnek viszont sok gazdája akad. Az egész párt és az egész focicsapat egyaránt magáénak tulajdonítja és tudhatja a sikert. Úgy gondolom, hogy az általános hadkötelezettség eltörlése, annak közjogi rendezettsége nagy közös, társadalmi, politikai és civil mozgalmi siker. Fontos, de már lényegtelen hogy ki miként akadályozta ennek a sikernek a létrejövetelét. A lényeges, hogy ez létrejött, örvendetes, hogy mindenki úgy gondolja ma már, hogy mindig is így akarta, hogy a sikernek mindenki a gazdája. Ettől válhat valóban véglegesség (legitimmé) a döntés és válik remélhetőleg visszafordíthatatlanná. Az új helyzetben teendő azért persze még akad bőven pacifista, katonai, emberi jogvédő és politikai oldalon egyaránt. De a közösen elért eredmény oly jelentős, mondhatnám történelmi, hogy most álljunk meg és ünnepeljünk. 

Merza József: Megnyitó

Elhangzott a HEL 3. országos találkozóján 2004. november 13-án.

Megjelent: Ami megtartja az embert címmel az Érted Vagyok 2005. februári számában, 12-14. oldal.

Tisztelt tagtársak, kedves vendégeink!

Köszöntöm Önöket a HEL 3. Országos találkozóján.

Önök egy sikertörténet tanúi.

A találkozó házigazdájaként megnyitom tanácskozásunkat és kifejezem reményemet, hogy megbeszélésünk tartalmas és hasznos lesz. A házigazdának nincs több dolga, hiszen az egyes részletkérdésekben a megjelentek valamelyike mindig tájékozottabb, felesleges tehát hangoztatnia jólértesültségét vagy felkészültségét.

Tisztelt tagtársak, kedves vendégeink! Az előző két, sematikus mondatra azért volt szükség, hogy idejük legyen kritikailag reagálni a bevezető mondatra.

Miféle sikertörténetről van szó? Kinek a sikeréről beszélhetünk? A házigazda mintha sokat képzelne barátai kiválóságáról, hatékonyságáról, jelentőségéről. Kétségtelen, hogy jeles személyiségek gyűltek össze, de melyikük mondhatná el, hogy döntő módon járult hozzá a hadkötelezettség eltörléséhez? Terjedelmes elemzés helyett csupán arra utalok, hogy a változások nem egy pillanatban jöttek létre és nem egy vagy néhány személyhez fűződnek, hanem hosszú ideje érlelődnek a történelem műhelyében. Az egyén, természetesen, örülhet, ha azt látja, hogy célja megvalósult, hogy érdemes volt hozzáállnia a változást létrehozó rejtett erőkhöz. Jó tudnia, hogy most jókor van jó helyen, hogy időben megérezte a kibontakozás lehetőségét, tett is érte valamit, tehetsége és lelkesedése szerint. Ámde ha most köszönetemet kellene kifejeznem a törvényalkotóknak e sajátos kérdésben meghozott döntésükért, akkor elkezdeném visszafelé fejteni a történet fonalát, megmutatva azt a szélesebb társadalmat és szélesebb gondolatvilágot, amelynek tagjai illetve gondolatai elvezettek a mába. Mivelhogy a HEL előtt létezett a Kelet-Nyugat Párbeszéd Hálózat és az Alba Kör, s azelőtt létezett a demokratikus ellenzék mozgalma, s mégazelőtt léteztek a békét valló felekezetek és bázisközösségek, s mindazok előtt a polgári engedetlenség kiemelkedő alakjai, 60 évvel, 150 évvel korábban, s őelőttük is minden tiszteletreméltó eretnekek, akik azt vallották, hogy az ember szabadságra született azért, hogy szabadon tudja szolgálni az emberek társadalmát. Az ő példájuk ad erőt minden kor újítóinak, s egyben utal is arra a sokaságra, amelynek vágya és törekvése ölt alakot a mi eredményünkben is. A nagy gondolatoknak megvan a maguk epochája - írta Bolyai Farkas - amikor megérik az idő egy érték megvalósítására. A tudományban sem könnyű ez, kellhet hozzá 2100 év is, hát mennyivel nehezebb a munka az emberi törekvések sűrűjében, ahol az egyéni akarat mindig szembefeszülhet valamilyen erkölcs jogán egy mélyebben megalapozott világszemlélettel is. Örülünk tehát a mai napnak és illő szerénységgel nézzük saját hozzájárulásunkat.

Miféle sikertörténet ez? Folytassuk az idősb Bolyaival, mivel a sikerhez nemcsak emberek kellenek, hanem egy korszak is, amely alkalmas az emberek vágyainak megvalósulására. Ma még talán nincs is kellő távlatunk ahhoz, hogy leírjuk azokat a történelmi erőket és eseményeket, amelyek ege alatt és amelyek következtében kialakulhatott az a szemlélet, amely szükségtelennek vagy egyenesen károsnak látja fiatal emberek legszebb éveinek intézményesített elrablását és mindazt a gazdasági, gondolkodásbeli, lélektani veszteséget, amit az egyetemlegesen kötelező sorozás jelent a társadalmi élet számára. Nem kívánom elkötelezni magam semmiféle társadalmi berendezkedés mellett, mert az Ország, amiben én hiszek más, mint az erőre és hatalomra épített struktúra, ámde nem vagyok vak, hogy ne lássam a világ most alakuló új, az egész glóbuszra kiterjedő átrendeződésében megmutatkozó politikai és gazdasági változásokat. Szándékosan nem nevezem meg őket, gondoljatok azonban az elmúlt évtizedekre, s egyet fogtok érteni velem abban, hogy semmiféle sikertörténetről nem beszélhetnénk, ha nem kaptuk volna meg a politikai, az állampolgári szabadság akkora-amekkora darabját, amelyben bejegyeztethetővé vált egy összeírásellenes liga. Ez nem jelenti azt, hogy a bensejében békét teremteni tudó embernek ne lehetne saját sikertörténete, mondjuk egy Ivan Gyenyiszovics nevű lágerlakónak, vagy Karig Sárának, hogy tisztelt tagtársnőnkre emlékezzem, dehát ezek a lélek művei, s csak jó szerencse segítheti őket intézményes megvalósulásra. A mi sikertörténetünk lényege az, hogy jó hajósként tudtuk, hogy nem mi keltjük a szeleket, de azt is tudtuk, hogy vannak és érdemes várni rájuk. Tudtuk, mit kell tennünk, ha jóra fordul az idő és kibonthatjuk a vitorlákat.

Sikertörténet? Nem magyar pesszimizmus, hanem józanságra törekvő realitás beszél belőlem akkor, amikor átérzem sikerünk törékenységét, viszonylagosságát, esetlegességét. Hiszen a szélsőségeseknek nevezett radikálisokon kívül nagyon sokan tudják, milyen feltételekkel vállalják az abolicionista nézeteket. Bízom abban, hogy a jószándékú és hazánknak a népek között elfoglalt helyét tisztán, mitológiák és indulatok nélkül szemlélő tagjaink, a maguk helyén mindent megtesznek azért, hogy ne kerülhessen sor az egész társadalomnak az erőszak hadrendjébe történő visszaállítására. Létünkről van szó, mert minden háborúban fogyott népünk, mert az ugynevezett nyertes háborúknak is van emberáldozata. Az emberek megkülönböztetése ellenszenvhez vezet, ebből gyűlölködés támad. A gyűlölet félelmet szül, ezért felfegyverzi magát, s a történelmi harmadik felvonásban eldördülnek a készenlétbe helyezett fegyverek. Sikerünk tartósítása érdekében tehát mindennapi életünket és - társadalmilag - mindennapi külpolitikánkat a népek kölcsönös megértésének szolgálatába kell állítanunk.

Sikertörténet? Igen. Lehettek nehéz idők, jöhetnek jobb idők, számomra a sikert - az elért eredménytől függetlenül - az jelenti, hogy az élet, a gondolkodás oly különböző területeiről egybegyűlt barátaink össze tudtak fogni egy cél érdekében s ezért meggyőződéseiknek azokat az összetevőit állították előtérbe, amelyek előrevihették ügyünket. Nem a különbözőségeket kerestük egymásban, hanem a remélt azonosságot. Becsültük különbözőségeinket, hiszen azok vezettek életpályáinkon, de nagyon fontosnak tartottuk az egy célra irányuló egységet. Lehet, hogy egyes kérdésekben erőt kellett vennünk magunkon, hogy ne tukmáljuk másokra saját szemléletünket. Lehet, hogy időnkint néhányan azt mondtuk: ezt nem így kellett volna tenni, ez nem a mi stílusunk. Meg is mondtuk, ki is nyilatkoztattuk. Mégsem vontuk kétségbe tagjaink jószándékát, mert tudtuk, hogy a nagyon pontos cél sokfelől közelíthető. Csak a közös nevezőhöz ragaszkodtunk, amely mellett ezerféle számláló létezhet, minthogy létezik is. Nem az ezerféle szín összemosására törekedtünk, hanem a valamilyen módon mindenki által vállalható eszme megvalósításához. Ami nekem sikerélményt jelent az az, hogy kicsiben - ami állítólag mindig szép - példát tudtunk adni megosztott és küzdelmes világunkban arra: mit jelent a lényeg és mi az, amiben nem kell és nem szabad szemben állnunk egymással, ha előre akarunk jutni. A zsákutcák és kudarcok elkerülhetők, ha újból és újból meg tudunk állapodni valami közösben, aminek elérésére nemhogy engedélyezzük a másik útját, hanem egyenesen bátorítjuk is arra. Cseppben a tenger: egy maroknyi ember próbálkozásában meglátjuk a nagyvilág életének, boldogulásának alapfeltételét. Önzetlenül kell munkálkodni újabb és újabb, mindenkinek hasznos megegyezések megkötéséért. A stílus fakadjon mindenki egyéniségéből, jókedvéből. Ez az optimizmus egyetlen alapja, ettől maradhat meg az élet. A Ligában erre a tapasztalatra tettem szert, és ezt mindnyájatoknak megköszönve, most már valóban megnyitom tanácskozásunkat.